Egy kis végvári matek
Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, bizonyára tisztában van azzal, hogy a gyulai vár a 16. század közepén a törökellenes védelmi vonal egyik kulcspontja volt. Ez a bizonyos védelmi vonal a kor egyik legkomolyabb védmű-rendszere volt, 1.000 kilométer hosszan húzódott az erdélyi hegyektől egészen az Adriáig. Erejét mutatja, hogy amit a törököknek nagyjából 160 év alatt, sziszifuszi munkával sikerült meghódítania, azt nyílt területeken megvívott ütközetekkel mindössze 16 év alatt foglalták vissza tőlük.
1555-re nagyjából stabilizálódott az Oszmán Birodalom határvonala, Temesvár és Szolnok 1552-es eleste után már csak a három fővár – Eger, Szigetvár és Gyula – okozott komolyabb fejtörést az akkoriban már hatalma csúcsán túl járó Szulejmánnak. Nem véletlen tehát, hogy az uralkodó 1566-ban e három erősség megszerzéséért újabb hadjáratot indított. Az oszmán és erdélyi területek közé ékelődött gyulai vár nem volt éppen jó állapotban, igaz néhány éve már igyekezték felkészíteni az elkerülhetetlenre, Paolo Mirandola tervei alapján. A korábban Szigetvárat védő, frissen kinevezett kapitány, Kerecsényi László 1566 júniusának utolsó napjaiban jutott be a várba, röviddel az ostromlók érkezése előtt.
A száraz tények sokak előtt ismertek: 1566. július 2-án Pertev pasa legalább 30.000 katonát számláló serege körbezárta a várat, benne mindössze 2.000 főnyi védelemmel. A gyulai hősök 14 rohamot vertek vissza, 63 napig bírták, de miután kiderült, hogy esély sincs felmentő sereg érkezésére, szeptember 2-án a megegyezés reményében feladták az erődítményt. A kivonulás délben kezdődött, először a betegek és a sebesültek, aztán a város és a szomszédos falvak fegyvertelen lakossága, alkonyattájt pedig a német és magyar gyalogosok, azután pedig a lovasság távozott, végül Kerecsényi és a török kezesek hagyták el az erődítményt. Az előbbiek valóban szabadon távozhattak, viszont a fegyvereseket feltartóztatták, Kerecsényit elfogták, majd megtámadták a katonákat. A huszárok – lovaiknak hála – nagyobbrészt megmenekültek, de a gyalogságot kegyetlenül lemészárolták, Kerecsényit pedig Nándorfehérvárra szállították, majd néhány hónappal később kivégezték.
De vajon megérte-e a 63 napnyi szenvedés? Mekkora esélye is volt valójában a vár védőinek arra, hogy feltartóztassák a hatalmas sereget? És mekkora esélye volt annak, hogy megadás esetén valóban szabad elvonulást biztosítanak nekik a törökök? Pontosan ezeket a kérdéseket tette fel a vár ostromának 450. évfordulója alkalmából rendezett konferencián a gyulai történész, Németh Csaba. A kutató – mivel nem akart a részrehajlás csapdájába esni – a statisztikát hívta segítségül. Sorra vette a korszakból fennmaradt dokumentumokat, és leginkább Istvánffy Miklós (1538–1615) írására alapozva kiszámolta, matematikailag milyen sansza is volt a gyulai vár védőinek a túlélésre.
Az előadás anyagából szerkesztett tanulmányból jó néhány érdekesség kiderül, megtudhatjuk például, hogy a mai Magyarország területén egyetlen vár sem állta annyi ideig ostromnak, mint a gyulai, egyedül a mai határainkon kívül elhelyezkedő, és kora messze legerősebb erődítményeként számon tartott Nándorfehérvár bírta tovább, egészen pontosan 66 napig. Szigetvár 42, Eger pedig 39 nap alatt esett el.
A mohácsi vész és a gyulai ostrom között eltelt 40 esztendőben 90 várat foglaltak el a törökök, 47 ostromból mindössze hatot sikerült elhárítani. 1540-ben Zrín (Zrínyi Miklós), 1544-ben Léva (Balassa Menyhárt), 1551-ben Temesvár (Losonci István), 1552-ben Eger (Dobó István), 1556-ban Szigetvár (Horváth Márk) és 1566-ban Palota (Thury György) úszta meg. Ezek közül három esetben (Zrín, Léva és Palota) ehhez az időközben megérkező segítségre is szükség volt. Németh Csaba azt is megvizsgálta, hogy hány helyen tartották be ígéretüket a törökök. Ugyanezen időszakban 20 alkura került sor, melyek közül 5-ről biztosan és ugyanennyiről jó eséllyel tudjuk, hogy nem lett belőle csalás, viszont 10 esetben a hódítók megszegték esküjüket és megtámadták az elvonulókat.
Ha végigszámoljuk a dolgot, arra jutunk, hogy 87% esélye volt annak, hogy az ostromlók sikerrel járnak és beveszik a várat, és maximum 50% esélye volt annak, hogy ha a védők megállapodnak velük, akkor betartják a szavukat. Nem túl rózsás helyzet… Jó eséllyel Kerecsényiék is tisztában voltak ezzel, mégis a végsőkig kitartottak. És hogy megérte-e? Nekik biztosan nem, de a többieknek nagyon is! A későbbiek ismeretében nem túlzás azt állítani, hogy a szigetvári és gyulai várvédők kitartása és véráldozata segítségével sikerült egy évszázadra megállítani az oszmán előrenyomulást. Nagyon is jár nekik a főhajtás minden szeptember 2-án!
Források:
Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” – Gyula 1566-ban
Scherer Ferenc: Gyula város története
Fotók: Tóth Ivett, Gyula város története
