Művészeti mesterkurzus Szász Jánossal
Gondolom senki sem úgy érkezett a Várszínházba, hogy habkönnyű romkomot várt a Witman fiúk, az Ópium és a Woyczek rendezőjétől, de A hentes, a kurva és a félszemű még Szász János mércéjével mérve is a karcosabb alkotások közé tartozik. Az első világháború utáni Magyarország nyomorúsága egy beteg szerelmi háromszögbe zárva, a színes vágyálom és a fekete-fehér valóság keveredése, a taglótól térdre rogyó marhák és a sáros hóval elegyedő vér a vágóhídon még az edzettebb nézőket is próbára tette. Három sors, háromféle reménytelenség és az egyenes út az elkerülhetetlen felé. Nyers hús egy nyers filmben, hatalom, erőszak, szex és folyamatos hazugság – kendőzetlenül az arcunkba tolva. Sokat elárul a film súlyáról, hogy amikor Elek Tibor, a Várszínház igazgatója a filmvetítést követő mesterkurzus elején enyhe megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy másodszor is túlélte a mozit, Szász János csak annyit válaszolt: Minek nézted meg kétszer?
Az első igazi meglepetés akkor ért bennünket, amikor szembesültünk vele, milyen felüdítő a kontraszt a felkavaró filmek és a végtelenül szelíd alkotó között. Az estben talán ez volt a legjobb: adott egy film, ami nem kínál feloldozást, de egy kötetlen beszélgetés képes kontextusba helyezni úgy, hogy a kurzus végére megérthessük, miért is így kellett a sztorihoz nyúlni. Merthogy a téma – Szásznál megszokott módon – nem más, mint maga a bűn. De számára – ahogyan ez később kiderült – nem a bűn az elsődlegesen érdekes, hanem a jó, illetve e kettő egymáshoz való viszonyulása. De mire elértünk idáig, nagyon sok minden kiderült, és egy remekül vezetett beszélgetés során a filmművészet kezdeteitől indulva eljutottunk az este tárgyát adó mozi háttértörténetéig.
Nagyon érdekes volt, ahogyan a rendező éppen a pódiumbeszélgetésre vetítve világított rá a film mibenlétére, megmutatva, micsoda végtelen játék is egy mozi összerakása. Előkerültek az egyáltalán nem meglepő kedvencek: Fellini és Tarkovszkij, majd a magyarok, és innentől kezdve sorjáztak a bájos humorral elővezetett, egymásba fűződő személyes történetek Gaál Istvánról és a Rómában egy kávézóban előbukkanó általa dedikált képről, és a mögötte valószínűsíthető szerelmi szálról, a ritkán józan Makk Károlyról és a tőle ajándékba kapott kabátról, mely tizenkét borosüveget volt képes elnyelni, illetve Fehér Györgyről (aki nélkül Tarr Béla sehol sem lenne…), akitől Szász megtanulta talán a legfontosabb leckét: soha nem szabad kompromisszumot kötni.
– A rendező nem tudja mindig, hogy mit akar, és ezt nem kell szégyellni! A fiatalok nem értik ezt. Pedig nem kell mindig úgy csinálni, mintha mindentudóak lennénk, mindig ott a lehetőségünk arra, hogy feltegyük a kérdést: szerinted? – magyarázta. És ezzel át is léptünk a színház világába, azt kutatva, mi is az igazi különbség a film- és a színházi rendezés között. – Ha csak a műfajt nézzük, nem sok. A színház végtelenül személyes, mindenkinek egyetlen, saját beállítása van, a filmben meg ezer, de még sincs különbség (legalábbis nekem) élményben. Talán csak annyi, hogy a film kicsit könnyedebb – kaptuk meg a választ.
– Rendezőként viszont egyértelműen a film az izgalmasabb – fűzte tovább a gondolatmenetet. – A színházban van egy színész, aki gondol egyet és az egyik próbán csinál valami csodálatosat, a következő alkalommal meg nézhetetlen, amit művel. Erre nekiszegezem a kérdést: akkor most mi van? És jön a válasz: majd a bemutatón megcsinálom úgy. Amikor viszont megy a kamera, mindig bemutató van, a színész pedig szabad. Egy színdarab összepróbálása csata, melynek során mindenki felépíti saját szerepét. Folyamatosan megy az építkezés, ahogy az olvasópróbáktól eljut a folyamat az összpróbáig. A filmben ilyen nincs. Azt én építem, ott egy kamera van és egy szituáció, ott kell igazán tehetségesnek lenni. Minden színész más, de van bennük közös: mindannyian tudtul akarják adni, ők a fontosak. Talán ezért is olyan sok a játszma egy hathetes színházi próbafolyamat során. A filmben viszont a színésznek a „hülye rendezőben” kell bíznia, mindig a jelen pillanatot megélve. Ezért is van az, hogy a filmrendező 99%-ban őrmester és 1%-ban furcsa poéta.
Az is kiderült, hogy már főiskolás korában is foglalkoztatta ugyanez az eset – merthogy A hentes, a kurva és a félszemű egy valódi bűnügy feldolgozása –, 20 perces kisjátékfilmet forgatott róla Kovács Lajossal a főszerepben. Hogy honnan az érdeklődés? – A bűnügyek sokat elárulnak a korról. Lédererné egy bolond nő volt, ismert figura (kis kitérő: a közönség soraiban volt, aki személyesen is találkozott vele), évtizedekig árult perecet és virágot a Vásárcsarnokban – adta meg a magyarázatot. – Ez pedig egy hűséges film – persze Lédererné nem volt olyan jó csaj, mint Gryllus Dorka. Merthogy mi is a hűség? Nem a figurák arcmásainak megtalálása. A történet lényegét kell feltárni és ahhoz hűségesnek lenni.
A beszélgetős est sikeréhez a közönség is sokat hozzátett – mindenki jó partner volt, csak úgy záporoztak a kérdések és az észrevételek. A forgatás helyszínéről – egy Salgótarján melletti faluról, Rónabányáról – kiderült, hogy a mindössze három utcányi házból álló települést és lakóit, (akik majd mindannyian szerepeltek is a moziban) „bestiálisan elfelejtették”, a faluban ma már nemhogy templom, de még kocsma sincs. A vágóhídon „leölt” marháknak meg persze semmi baja nem lett. Mondjuk nagy fejtörést okozott, a film készítőinek, hogyan is vegyék fel ezeket a jeleneteket. Halász Árpád (A fehér istenben is ő dolgozott) oldotta meg végül, hogyan térdeljenek le az állatok, majd innentől visszafelé vették fel az egészet: egy puha, gumiból készült csákányt tettek a fejükhöz és emelték el azt, majd fordítva illesztették be a snittet, a vér pedig VFX, utólag került a képekre.
Arra is többen kíváncsiak voltak, hogy tényleg alig felismerhetőre hízott-e a szerep kedvéért Hegedűs D. Géza, vagy csak a sminkesek munkáját dicséri a moziban többször is látható méretes hájtakaró? Igen, a színész tényleg felszedett 25 kilót, ahogyan Szász János fogalmazott „meghízott, mint az állat – de ő akarta így”. Arra is nagyon plasztikust választ kaptunk, hogy miért változtatták menet közben a címet Sóhajok hídjáról – a kifejezés egyébiránt a vágóhídi szlengben azt a helyet jelöli, ahová felterelik a jószágokat – A hentes, a kurva és a félszeműre. – Ön melyikre ülne be inkább? – zárta rövidre a kérdést a rendező.
És végül nyilván felmerült a kérdés is, hogy Szász Jánost miért foglalkoztatja ennyire a bűnügy, a bűnösség és az ártatlanság kérdése. Válaszából megtudtuk, hogy családjának története is biztos közrejátszik benne, de sokkal inkább a megértés vágya vezeti. – Ma egy ronda világban élünk, ezért szép filmek készülnek, ez viszont egy ronda film egy ronda világról. Nem szeretjük megnézni, hol is vagyunk, kerüljük a gonoszt, pedig meg kell mutatnunk, hogy megértsük, a jó ehhez képest hol helyezkedik el – világított rá. Ezzel pedig egyet kell értenünk, a mocsok valóban szembesít.
Fotók: Tóth Ivett
