A világ legnagyobb gyászmenete – egy kis kitérővel
Gyula története – hasonlóan számos más településéhez – sajnos nem szűkölködik tragikus epizódokban. Az egyik legszomorúbb ezek közül az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukásához köthető. Viszonylag kevesen tudják, hogy a világosi fegyverletétel valójában Gyulán ért véget augusztus 23-án, mivel ott csupán a Görgey parancsnoksága alatt álló negyvenezres hadsereg legénysége kapitulált, a tiszti kart (a tábornokoktól a hadnagyokig) továbbvitték Kisjenőre, majd onnan két útvonalon ide, az Arad előtti utolsó állomásra.
Degré Alajos huszárszázados, a márciusi ifjak egyike sommásan így összegezte a történetet: „...ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt terítve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon megtörtént a temetkezés.” A gyulai napokról (1849. augusztus 19-én érkeztek) viszonylag sok forrás maradt fent, melyek között a korábban már (itt és itt) említett Kóhn Dávid újságíró, szerkesztő által jegyzett Az 1848-49-es honvédtisztek fegyverletétele Gyulán címet viselő írás a legismertebb.
Az egész cikket nem citálnám, viszont van benne egy rendkívül érdekes epizód, amit igen: „Augusztus 20-án kora délután a következő eset történt a Koronában, amely a mostani állami polgári leányiskola helyén állott, és akkor az egyedüli kávéház volt Gyulán. Cserkesz és honvédtisztek feketéztek a szűkös kávéházban, amelynek közepén biliárdasztal volt, és azon kardtalanul két honvédtiszt játszott. Egyszerre bejött két osztrák tiszt, ezt a biliárdozók nem vettek észre, úgyhogy a lökésben lévő honvédtiszt, háttal állva, akaratlanul meglökte az egyik osztrák tisztet, de mint úriember nyomban „pardon"-t mondott. Az osztrák tiszt vagy nem hallotta, vagy – ami valószínűbb – nem vett tudomást a pardonról. Mindkettő kardot rántott, és a honvédtisztekre akartak sújtani, mire a cserkesz tisztek felugorva helyükről és ugyancsak kirántva kardjukat, közbe akartak lépni. A megtámadott honvédtisztek francia nyelven kérték őket, maradjanak nyugton, elbánnak ők maguk támadóikkal, és mindkettő jó vívó lévén, olyan ügyesen védekeztek dákóikkal, hogy a két osztrák főtisztet a kávéház sarkába szorították, s az egyiknek a kardját is kiütötték a kezéből. Erre a cserkesz tisztek „bravó" kiáltásokkal tapsolni kezdtek. A megszégyenített osztrák tisztek, éspedig egyikük kardja nélkül, dühösen elmentek a kávéházból, s nyomban jelentést tette Howigernek a Koronában történtekről.”
Az egyik magyar honvédtisztet Máriássy Jánosnak hívták, visszaemlékezéseiben szintén előkerül a sztori, és bár a biliárddákókkal vívott párbaj kimarad belőle, a lényeg ugyanaz: a tisztek egyrészt szabadon lófrálhattak a városban, másrészt az oroszok ellenségesebbek voltak az osztrákokkal, mint a magyarokkal.
Kóhn Dávid cikkéből az is kiderül, hogy a gyulaiak igencsak szívükön viselték az itt elszállásolt honvédek sorsát (majd minden háztartás fogadott be közülük, 1.400 katona tartózkodott az akkor 12.000 lelket számláló kisvárosban), sőt „Igen sok honvédtisztnek azonban módjában volt a gyulai lakosság segítségével megszökni, amiben különben a muszkák is elősegítették őket. Ezek a szökevény honvédtisztek azután hosszú ideig bujdostak a pejréti s oláhréti nádasokban és a Gyula városát környékező akkori időkben még óriási erdőségekben. A zömük végleg megmenekült, de voltak, akiket elfogtak, és utólag állították őket az aradi haditörvényszék elé.”
Lényeg a lényeg, majd minden gyulai lakosnak volt személyes élménye a szabadságharc honvédtisztjeiről, lehet, hogy ezért is vált a helyiek szívügyévé a méltó emlékezés. A vár mellett álló honvédtiszti emlékhely átadását a fegyverletétel 140. évfordulójára időzítették, az pedig, hogy sikerült kigazdálkodni az akkor igen jelentősnek mondható költségeket (az akkori négy-ötmilliós ár ma jó 100 milliós tételt jelentene!), az egész lakosságnak köszönhető.
A város apraja-nagyja fizette be a csekkeket, hogy az emlékmű megvalósulhasson, amit a Gyulai Hírlap 1989. január 13-i számában megjelent, Havasi István által jegyzett cikk is tanúsít: Aki elvesztette volna abbéli hitét, hogy az emberek nehéz helyzetükben hajlandók közös célok megvalósításáért áldozatot vállalni, ajánlom olvassa el a bizonyos csekkek hátoldalára írt üzeneteket. Az 1848—49-es Honvédtiszti Emlékhely Alapítványának a Békés Megyei Népújság tavaly december 17-i számának mellékleteként talált csekkek hátoldaláról van szó. Hálás vagyok a sorsnak, hogy alig néhány nap több ezres csekktermésének némelyikébe futólag „beleolvashattam". Reszkető írással, szálkás betűkkel szól az üzenet: „3304 Ft-os nyugdíjamból jó célra 50 Ft, tisztelettel". „20 Ft, mert ketten vagyunk az öregemmel", 320 Ft egy munkahelyről, azoktól: „akiknek nem jár a Népújság". A kis sárga papírnyelvek legnagyobb része 20, 50, 100 és 500 Ft-tal hoz üzenetet: „Ha értelmes a cél, ha az emberek valóságos érzelmeire apellálnak", „biztosak lehetnek a sikerben".
A történethez hozzátartozik, hogy az aradi tizenhármak emléknapjára így sem készült el teljesen a mű, és az avatáskor még csak az oszlopok álltak, de ez nem a gyulaiakon múlott. A szoborgyűrű (a várral együtt) ma már a 46 magyarországi történelmi emlékhely egyike, bárki megcsodálhatja a Várkertben.
Fotók: Tóth Ivett
