Szerelmek, barátságok és egy pögfögő Pannónia
A világon minden és mindenki változik folyamatosan. Nincs megállás. Bár vannak dolgok, helyek, emlékek, melyek hosszú idő távlatából is változatlannak tűnnek.
Számomra ilyen szimbólum az Élővíz-csatorna is. Gyermekkoromat idézi fel. Az első nagy kalandokat, barátságokat és a szabadság érzését juttatja eszembe. Ez volt az a hely, ahol a Németvároson élő „köröspartiak" és a Budapest-körúton élő „törökzugiak” közt elkezdődött egy, a Pál utcai fiúk történetét idéző bandaháború. Volt itt minden. Hadüzenet, előkészület, csata, és végül a romok eltakarítása. Szerencsére sikerült megvédenünk a területünket, és a mi történetünk nem végződött tragédiával.
Visszaemlékszem egy jelenetre, amikor szembe találkoztam az általános iskola egyik rettegett alakjával, álltunk egymással farkasszemet nézve pár pillanatig, majd úgy döntöttem, hogy arcába dobom a már előre elkészített „homokbombát", és gyorsan elszaladtam. Természetesen a sráccal később haverok lettünk, és többé nem féltem már tőle az iskolában.
Eszembe jut az is, amikor hős környezetvédőkként szemétszedő akciókat szerveztünk, hogy megtisztítsuk a partot az eldobált hulladékoktól, vagy amikor mi magunk ültettünk facsemetéket szerte a folyóparton. Ezek a fák mára hatalmasra nőttek, és friss levegőt, árnyékot szolgáltatnak nekünk. Generációk jöttek össze a jó ügy érdekében, és nagyon sokan kivették a részüket a munkából. Néha még utcabálak, és különféle érdekes események is megrendezésre kerültek. Az ott lakók még talán emlékeznek. Néhányan bizonyára.
Vagy az a történet, amikor a szomszéd kisfiút próbáltuk meglepni, és elhitetni vele, hogy a Gumimacik tényleg léteznek, nem csak mese. Természetesen jelmezbe öltözve vezettük végig a srácot a körösparti gumimaci ösvényen. Így utólag jót mosolygok azon, hogy rám esett Lédi Vészi szerepe, aki egy gonosz boszorkány volt a mesefilmben, és a 40 fokos hőséget el kellett viselnem egy lila nejlon esőkabátba öltözve. Ilyen a színészi alázat.
Olyan barátságok születtek ott, az Élővíz-csatorna partján, melyek még most is tartanak, így húsz év elteltével, és amelyek egy egész életre szólnak. Persze, a srácok szétszéledtek, ki itt, ki ott vert gyökeret. Azonban minden találkozás felidéz egy-egy szép, közös emléket. Egy közös sátorozást, egy szalonnasütést, horgászatot, vagy tutajtúrát. Az első, kocsmából való hazadülöngélést, egy szerelmet a túlpartról vagy éppen egy rozsdás, pöfögő Pannóniát.
Gyulaiként ezért jelent számomra oly sokat ez a kis folyó, mert mindezt a sok szép emléket, a boldog gyerekkoromat neki köszönhetem.
A művészek Paradicsoma is, ahonnét ihletet nyerhetnek remekművükhöz. A vissza-visszatérő színész például merengve sétálgat a parton az öreg fűzfák árnyékában és a régmúlt csodákra emlékezik: mesterekre, színésztársakra, barátokra, akik már rég nincsenek itt. De az ő szíve, és a táj lelke örökre magába zárta az emléküket.
És nézhetem úgy is, mint egy közömbös átlagember, aki nap-mint nap elmegy mellette úgy, hogy talán észre sem veszi. De attól az még ott van, és csak arra vár, hogy minél többen felfedezzék, ápolják és élvezzék az általa kínált csodákat és lehetőségeket.
Fotók: Tóth Ivett
