A Gyulai Iskola
Az idén 50. évébe lépő Gyulai Nyári Művésztelep – a szintén fél évszázados jubileumát ünneplő győri mellett – a ma működő két legrégebbi magyarországi művésztelep egyike. A 19 éves korától az alkotócsoporthoz tartozó, alapító tag Albrecht Júliával beszélgettünk szemléletmódról, közösségről és persze kicsit a kezdetekről is, no meg arról, hogyan válhatott valódi művészeti iskolává egy nyári művésztelep.
Az már a beszélgetés legelején kiderült, hogy a két művésztelep között az életkoron túl nem sok hasonlóság mutatkozik, hiszen a győri meghívásos alapon működik, míg Gyulán az alapítók és a törzsgárda-tagok azonosak, és igazi baráti-szellemi közösséget – vagy inkább családot – alkotnak évtizedek óta. A 20–25 főből álló alapcsapat nyaranta az újonnan szerzett tanítványokkal együtt látogat Gyulára tanulni és tanítani, hiszen a Gyulai Nyári Művésztelep szabadiskola-jelleggel működik, hasonlóan a nagybányaihoz. Ahogyan Nagybányán, úgy Gyulán is a tapasztalt mesterek korrigálnak, barátkoznak, ismerkednek a fiatalabbakkal, és évről évre átadnak nekik valamit abból a szellemiségből, mely a kezdetek óta jellemzi a csoportot.
A Gyulai Művésztelep három generációból áll: az alapítók ma már 70 fölöttiek, és a második generáció is a 60-as éveiben jár. Vannak köztük olyan művészek, mint Lukács István és Szőke Sándor – a nemrégiben felavatott Erkel-szobor alkotója –, akik kisgyermekkoruk óta minden évben itt vannak, és itt váltak testi-lelki barátokká. A Gyulai Iskola mindig szívesen fogadta és ma is szívesen fogadja a pályájuk elején járó művészeket.
A művésztelep napi programjának szerves része a délelőtti és délutáni műtermi munka – sőt van, akinek ez a legfontosabb, hiszen meglehetősen kevés helyen lehet aktmodellel dolgozni –, a műterem után a koraesti órákban pedig irány a terep, a plein air. Nagyon fontos az időbeosztás, hiszen a nap nem áll meg egyetlen festő kedvéért sem, mindössze 1–2 órányi munkát enged azonos fényviszonyok mellett. A délutáni műtermi munka pedig a „krokizásról” szól. Sokan nem is gondolnák, mennyire nehéz műfaj ez. Néhány vonallal megragadni a lényeget, akár két perc alatt feldobni egy vázlatot komoly szakmai kihívás, de aki szereti, annak játék is, ujjgyakorlat is. Vannak, akik elsősorban terepre járnak ki, és ott találnak témát.
És talán éppen ez a műfaj az, ami felől egy „laikus testvér”, ahogyan a művésznő nevezi őket, a legkönnyebben meg tudja közelíteni a természetelvű gyulai szemléletet, melynek legfontosabb alapja a szakmai tudás. Ahogyan Albrecht Júlia is rávilágít: „ahhoz, hogy az ember a természetből bármit le tudjon rajzolni, tudni kell rajzolni, és ismerni a technikai a fogásokat”. Akinek ez nem fekszik, az bizony elég gyorsan kimarad ebből az iskolából. Rengeteget számít tehát a technika, de használata sosem öncélú.
A Gyulai Művésztelep alkotói számára az önös érdekek érvényesítése, a hangos kritikai siker mindig is az utolsó szempontok egyike volt – lehet ez is az oka annak, hogy e közösség sokáig nem vált ismertté. De aztán egyre többen és többen jöttek rá, hogy itt bizony többről van szó, mint egy irányzatról, amit Albrecht Júlia jobb híján „új realista festészetnek” titulál, egy olyan iskoláról, ahol a magas szintű technikai tudás és a néha már-már fotórealisztikussá váló ábrázolásmód csupán eszköze a valóság és az a mögött lezajló társadalmi folyamatok bemutatásának. A nagybányai örökség – a természetes látvány – mellett ott van tehát még egy rendkívül fontos dolog: a társadalomkritika, a szociográfiai megközelítés.
„A gyulai iskola szemlélete azért alakulhatott ilyenné, mert a mesterünk (az alapító Tóth Tibor – a szerk.) azt mondta, hogy ne erőlködjetek, ne akarjatok mindenáron művészetet csinálni. Amit láttok, ami körülvesz, azt tanulmányozzátok, és a sok munka során ki fog alakulni egyéni látásmódotok.” – magyarázza a festőnő.
A gyulaiak a ’70-es évektől kezdtek komolyabban kiállítókként megnyilvánulni, de akkoriban nem értették meg őket. Kik ezek a dilettánsok? – kérdezték többen. A figuralitás és a realizmus akkoriban gyakorlatilag egyetlen magát komolynak tartó művészt sem érdekelt, aki ki akarta fejezni a szocializmussal való szembenállását, az szinte kizárólag az avantgárd irányába indult. A gyulaiakra jellemző „csökött realizmust” – tegyük hozzá teljesen tévesen – a szocialista realizmushoz kötötték.
A ’80-as évek közepén aztán kezdték észrevenni, itt bizony másról van szó, itt nem a realizmus a dolog lényege, hanem az, hogy ezek a művészek a realizmus segítségével tudják a lehető legpontosabban átadni megfigyeléseiket, ezzel az eszközzel tudják kifejezésre juttatni az őket jellemző szociográfiai érzékenységet. Komoly dokumentatív erő ez, a jelen valóságát így rögzíteni sokkal több az egyszerű realizmusnál. A Gyulai Iskola alkotói képesek voltak arra, hogy azt a sok negatívumot, amit a lepusztuló szocializmus az összes nyűgjével, az összes koloncával és az összes idiotizmusával jelentett egy kifejezetten polgári gyökerű, egykor megyeszékhelyi szerepet betöltő, gyönyörű kisváros lepusztulásán keresztül ábrázolják.
Gyula ma már nem az a település, nagyon megváltozott a város. És ez az idősebbek számára bevallottan nehézséget okoz. Nem egyszerű elfogadni a nyüzsgő üdülőváros nyári atmoszféráját. A művészet viszont mindig képes a megújulásra, így a város változása a témák változását vonzza magával. A harmadik generáció tagjai – azaz a fiatalok – érzik legjobban a témát a mostani, „ihaj-csuhaj, egyszer élünk” fogyasztói világban, de az első és második generációs gyulai alkotók elindultak egy másik irányba. Számukra érdekesebb feladat egy csendélettel komoly társadalmi mondanivalót átadni, mint az éttermek teraszán fogyasztó vendégeket lefesteni. Úgy is mondhatnánk, a gyulai iskola alapító tagjai ma már inkább a szimbolizmus jegyében alkotnak.
A Gyulai Nyári Művésztelep 50 esztendeje alatt nagyon nagy utat járt be: egy főiskolai hallgatókból álló művésztársaságból állandó közös budapesti műteremmel is rendelkező, valódi iskolává vált. Van viszont, ami 1969 óta sem változott: a művésztelep utolsó napjaiban megrendezésre kerülő, egykor vázlat- ma már zárókiállítás néven futó tárlat, mely a nyári művésztelep termését összegzi. Így lesz ez idén is, a zárókiállítás július 18-ától szeptember 3-ig tekinthető meg az Erkel Ferenc Művelődési Központban. Persze itt még csak nyomelemekben jön elő, miről is szólnak majd a végleges művek, hiszen egy-egy képbe vagy szoborba sokszor hosszú hónapok munkáját kell beletenni, amire – legyen bármilyen inspiratív is – nem elegendő a gyulai nyár.
Fotók: Pénzes Sándor
