Októberi szivárvány a csatorna fölött
A Horvát István, a Széchényi Országos Könyvtár őrzője által szerkesztett Tudományos Gyűjtemény 1835. VIIdik kötet tizenkilentzedik esztendei folyamatában megjelent „A szivárvány” címet viselő írás a következőképp értekezik.
Azon kellemes szinezetü iv, melly’ a levegőben leginkább nyáron, eső előtt és után, nagyobb vagy kisebb boltozatot képezve mutatkozik: szivárványnak neveztetik. – Eredetét ollyképpen nyeri, hogy a’ nap sugarai, mellyek az esőtseppekbe ütköznek: azokban megtöretnek, ’s mind általok, mind pedig viszszaveretésök alkalmával a’ levegő által újolag megtöretvén, szineikre bontatnak szét.
A’ szivárvány származásának szükséges megkivánatai tehát az előbotsátottak szerint a’ napfény, ’s a’ fölhő, vagy eső, és pedig ugy, hogy azok egymással ellentételben legyenek. Innét van, hogy a’ délelőtt mutatkozó szivárványok mindig az ég nyugoti részén, a’ délutániak pedig mindig keleti részén jelennek meg.
Azon alaptalan köznépi vélemény, hogy a’ szivárvány a’ vizeket fölszivja, hihetőleg azon körülménytül vette eredetét, mivel az, igen gyakran a’ nagyobb tavak vagy folyók irányában mutatkozik. Ezt pedig onnét kell magyarázni, mivel közönségesen az esőző fölhők is arra szoktak vonulni, ’s igy a’ bennök keletkező szivárványnak is szükségképp azon irányban kell látszania.
Október 5-én mondjuk egy csepp eső sem esett Gyulán, a szivárvány se délutáni, se délelőtti nem volt (a fotók 12:01-kor készültek), mégis a keleti égbolton tűnt fel. A kellemes színezet persze stimmelt, és szerencsére az Élővíz-csatorna is a helyén maradt. Legalább ezekben igaza volt a XIX. századi természettudósunknak.
Fotók: Tóth Ivett
