Hatékony védelem árvíz és gyorshajtás ellen
Azt szokták mondani, az alföldi városok New Yorkra hasonlítanak, már ami az utcaszerkezetüket illeti – hosszú párhuzamos és merőleges utak mindenfelé. Gyula esetében – mint annyi minden – ez is másként van. A településen – főleg a régebbi részein – alig találni egyenes utcákat. Ennek az oka igen egyszerű, az úthálózat a várost egykor behálózó Fehér-Körös egykori mederszerkezetét képezi le.
Ez persze remekül néz ki, de amilyen hangulatos, eleinknek épp annyi bosszúságot és aggodalmat is okozott. Az első világháborúig 12 nagyobb árvizet tartunk számon, melyek közül talán az 1855-ös volt a legpusztítóbb. Február 13-tól 21-ig a víz 1.500 lakóépületet borított el, ami a település akkori lakásállományának 2/3-át (!) jelentette.
A pusztítást látva, a városba érkező Albrecht főherceg csak annyit tudott mondani, hogy „Ennek többé nem szabad megtörténnie, mert Gyula végleg megszűnik lakóváros lenni.” 1856. október 27-én jött is a rendelet: a Fehér- és Fekete-Körösöket egy Gyulától Békésig tartó csatornával kell szabályozni.
Ennek a nyilvánvaló haszna mellett volt azért átka is. A Szolnok-Arad vasútvonalat éppen azért nem Gyula felé hozták, mert árvízveszélyes volt a terület, így viszont a város hajózható folyóját is elvesztette. De nézzük a jó oldalát: legalább nem mosta el a víz évente a települést.
A munka hatalmas volt, és nem is előzmények nélküli. Viszont ahogy az kis hazánkban már csak lenni szokott, a vízszabályozási munkákat folyamatos és meglehetősen intenzív viták kísérték. Vásárhelyi Pál, Vay Miklós, Huszár Mátyás, Beszédes József, vagy Bodoki Mihály a folyószabályozási tervek és munkálatok közepette nem csak a természet erőivel, de sokszor magánérdekekkel, szakmai- és emberi féltékenységből adódó támadásokkal is meg kellett küzdjenek. Ez utóbbiak pedig sokszor legküzdhetetlenebb akadályokat emelnek, mint maga a természet.
Viszont volt egy Bodoky (van ahol ő is Bodoki) Károly nevű úriember, az említett Mihály fia, aki képes volt arra, hogy összefogja a szálakat és végigvigye a rendkívüli munkát. Színre lépésével a viták elcsendesedtek, talán mert láthatóvá vált, hogy a munkálatok tervezése és irányítása megfelelő kézbe került. A kiváló helyismeretű, nagy tapasztalatú szakembernek sikerült befejeznie az ország legbonyolultabb vízrendszerének szabályozását. Személye stabilitást jelentett a műszaki munkálatoknál, és magas szinten hajtotta végre azokat a nagy terveket, melyet elődei – köztük édesapja is – megálmodtak.
Tevékenysége alatt, az 1855–1861 közötti időszakban a Körös-vidéken 226 km töltés épült, valamennyi folyószakaszon munkába vették a még hiányzó átvágásokat, elkészült a Gyula-békési nagycsatorna, jelentős munkát végeztek Bakonszeg-Szeghalom, valamint Szalárd és Kismarja között az Új-Berettyó medrénél is. Közel 7,4 millió m3 földmennyiséget mozgattak meg, és a Kis-Sárrét lecsapolását leszámítva minden, ma is időtálló munka megkezdődött.
A vízmérnöknek van saját utcája Gyulán, az Élővíz-csatorna partján (hol máshol, hiszen ez az egykori Fehér-Körös főmeder).
És őt mintázza meg városunk egyik legújabb közterületi műalkotása is. A szobor arccal a gyulai várat egykor átkaroló Körös-meder felé áll, háta mögött a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság épületével.
A szobor hamar híressé vált, és nem csak azért, mert jól sikerült. Az avatása óta teljesen szükségtelen bármilyen sebességkorlátozás a környéken, mivel a helyismerettel nem rendelkező autósok a kezében lévő földmérő műszert következetesen traffipaxnak nézik, és azonnal a fékre lépnek. De így legalább van idejük megcsodálni a műemléket.
Fotó Bodokyról: tivizig.hu
Fotók a szoborról: Tóth Ivett
