Interjú Bagyinszki Zoltánnal
Már 25 éve annak, hogy Gyula egyik legismertebb fotósa, Bagyinszki Zoltán gépet ragadott, hogy megörökítse a történelmi Magyarország építészeti, művészeti emlékeit. Azóta szerzőként, társszerzőként 35 könyv kiadásában működött közre, és húsz témakörben, több mint 100 kiállítást rendezett. Leginkább kastély- és várfotósként ismerjük, illetve a hazai szecessziós épületek nagy csodálójaként. Aktív éveitől egy nagyszabású kiállítással búcsúzott, melynek kapcsán lehetőségünk nyílt arra, hogy áttekintsük pályafutását.
Kezdjük talán a legelején: hogy került be az életedbe a fotózás?
Gyerekként, mint – de ezt lehet, csak én gondolom így – mindenkinek, volt nálam egy ilyen tudatalatti érdeklődés: fegyverek, várak kastélyok, ágyúk minden mennyiségben. Egyszer édesanyámmal és tesómmal, emlékszem hárman voltunk, elmentünk egy vállalati kirándulásra Krasznahorkára és Betlérre. Merthogy eredetileg Miskolc, illetve Kazincbarcika környékéről jöttem. Ez két emblematikus magyar műemlék. Gyönyörűek, jó állapotban voltak, nagyon megfogott a dolog. Aztán elkezdtem képeslapokat gyűjteni, azon belül is a várak és a kastélyok érdekeltek. Nagyobb diákként komoly gyűjtő lettem, Budapestre jártam cserélgetni. Amikor annyi zsebpénzem összegyűlt, felmentem, ilyenkor 8–10 komolyabb trófea összejött.
Gyerekként kaptam egy Pajtás fényképezőgépet, én is azzal indultam, mint szinte mindenki. Elkezdtem fényképezni autodidakta módon, 6x9-es negatívra dolgoztam. Aztán, amikor 18 éves lettem, volt egy kampány, aminek köszönhetően kimehettem Kelet-Németországba dolgozni. Azzal indultam neki, hogy veszek egy jó Praktika gépet. Az már komoly gép volt, komoly pénzért. A fotózást hobbiként kezeltem, tudatosság nem volt, de az érdeklődés valahogy előjött a történelmi Magyarország iránt. Képeslapok, fotózás, utazgatás, nagyon sok szép dolgot láttam és nagy könyvtárjáró voltam. Ezek voltak azok az alapok, amik fontosak voltak a fotózás szempontjából, de ez még mindig csak jó erős átlagos fotós érdeklődés volt, nem haladtam tudatosan a profizmus felé.
Amikor Gyulára kerültem fiatalon – 22 éves voltam –, hamar kapcsolatba kerültem a TIT-tel. Közben elkezdtem diázni, és vetítéssel egybekötött előadásokat tartottam a többieknek. Az első perctől kezdve elég erősen foglalkoztattak az építészeti stílusok, a műemlékek. Most ott tartok, hogy szinte az összes magyar műemlék a fejemben van – földrajzilag, építészetileg, helyileg –, és az építészeti stílusjegyeket elég komoly szinten ismerem. Kiállok bármikor, szívesen megismertetem ezeket a gyerekekkel. Annak idején minden hónapban megcsináltam 2–3 előadást, amiért 150 forintot kaptam (ami nem is volt rossz pénz akkoriban), ebből filmet vásároltam, visszaforgattam – itt vált tudatossá a dolog.
Úgy tűnik a várak, kastélyok végigkísérték az életedet. Ez mindig megvolt, mint érdeklődés, az első perctől kezdve?
Igen! A vár és a kastély az a két téma, ami a mai napig megvan, nagyon széles körben. Mondok egy számot: több, mint 1000 magyar kastélyban és várban jártam, a 19 megyében, Erdélyben, Felvidéken, Burgenlandben. Annyira szép, olyan gazdag épületállományunk van, és ez a miénk. Mindig így kezeltem, számomra egy erdélyi vagy felvidéki program ugyanolyan, mintha átmennék Bács-Kiskun megyébe, ez ugyanúgy a magyar kultúra része. Sajnos szinte sehol sincs kiírva semmi magyarul – szerencsére azért van egy kis elmozdulás az utóbbi időben –, de ha odamegy egy francia turista, elolvassa angolul, és egy szót sem talál arról, hogy ezek magyar épületek lennének.
Van kedvenc épületed?
Sok. Sokszor csináltam magamnak toplistákat, ha most azonnal kell válaszolnom, akkor mindenképp megemlíteném Árva várát, Vajdahunyad várát, Bajmócot, Betlért – ami azért nagyon fontos, mert nem extra nagy, de nagyon jó állapotban van, a teljes berendezése megmaradt. Ez 100 kastélyból egynél vagy egy félnél van csak így. Burgenlandbanott ott van Fraknó – emblematikus épület –, Délvidéken meg Pétervárad. Külön nagy kedvencek az erődök, a komáromi erődrendszer például. Érdekes, ahogyan elvesztették a funkciójukat a léghajók megjelenése miatt, de épp ezért meg is maradtak. Ha a kedvencekről kell szólnom, Magyarországot ne hagyjuk ki! Van a három nagy zászlóshajónk: Fertőd, Keszthely és Gödöllő. De vannak a nem olyan ismertek, amik szintén nagyok – Fehérvárcsurgó, a Károlyi-kastély, ami óriási – Ybl Miklós fantasztikus műve.
Érdekesek a műemlékvédelmi elvek – sokáig az volt, hogy ne bántsuk a romos épületeket, hagyjuk őket úgy. Ezzel nem értek egyet. Németországban is a háború után rengeteg mindent visszaépítettek. Azóta eltelt húsz év, benőtte a borostyán, dolgozott az idő vasfoga, most meg nem tudod megmondani, hogy ez eredeti, vagy a háború után újították fel.
És ez jó vonal?
Azt gondolom, hogy igen, annak ellenére, hogy citrom-díjat adnak bizonyos felújításoknak. Nyírbátorban megcsinálták gyönyörűen a reneszánsz lakópalotát, pedig a műemlékesek nem akarták. A polgármester viszont tökös volt, szerzett pénzt. Szerintem ezzel Nyírbátor építészeti értéke, rangja növekedett, annak ellenére, hogy a felújítás a régészeti feltárások alapján készült, megkapta a citrom-díjat. Vagy ott van Diósgyőr – tudjuk, hogy mind a négy torony megvan, de nem volt belső tér, így csináltak egy gótikus belsőt, olyat egy az egyben, mint Vajdahunyadon.
A kedvencekhez visszatérve, itt van az Alföld. A szabadkígyósi kastély, ha rendben lenne, fantasztikus lenne, vagy Tiszadob. Észak-Magyarországon Edelény, Noszvaj és a várak – Eger is végre elindult! De ez egy olyan téma, ha elkezdenénk összeírni… Mondok egy statisztikai számot: állítólag közel 8 ezer vár, várrom, (beleértve a római koriakat is) van a történelmi Magyarországon.
És ebből mennyi az, ami látogatható?
Mondjuk azt, a fele nincs több 1 méteres kőromnál. Vélhetően vagy 2.000 teljesen eltűnt, 3–4.000 az, ami jobban látható. De annak az ezernek, amiben voltam, a 90%-a viszonylag épen megmaradt. A várak és erődök mellet külön csoportot alkotnak a későbbi kastélyok. Kicsit már a reneszánsz is, de abból nem sok van, majd a barokk korban iszonyat mennyiségű kastély épült. És az udvarházakat még csak nem is számolom – abból több 10.000 van! Óriási az épületállomány, kis túlzással azt mondhatnám, hogy Magyarországon 10 kilométerenként várral, kastéllyal vagy kúriával tudsz találkozni.
És mit gondolsz a hazai pályáról, a gyulai kastélynak a helyreállításáról?
Úgy nőttünk fel, hogy ott maradt egy ócska rom, egy tönkre ment épület, aminek valószínűleg jövője sincs. Most ebből a tudatból elindult egy csoda, és nekem adatott meg az a lehetőség – Virág Zsolt (a magyarországi vár- és kastélyprogram irányítója – a szerk.) megkért, hogy tokkal, vonóval mindent folyamatosan feldolgozzak. A kivitelezés előtt teljesen végigfotóztam a kastélyt, aztán munka közben többször is – mondjuk kéthavonta – a végén a kész épületet, aztán saját szemmel, csakis a különlegességeket, érdekességeket. Ráadásul helyben volt, ráértem, bármikor mehettem. Ez ritkán adatik meg, mert egy-egy kastély vagy vártúrára, ha elindulsz, rengeteg akadályba ütközhetsz, itt viszont nem voltak korlátok.
Ez egy szolidabb, késő barokk kori, kevésbé díszített kastély, de a miénk. Nagy csoda volt, hogy végigdolgozhattam, és nagyon megszerettem ezt az épületet, miután láttam a gyarapodást, a változást, amiben sokáig nem hittünk. Be kellett látnom, hogy van csoda kategória! A másik, ami hihetetlen – volt bennem egy kis gonoszkodás –, hogy Gyulán vagyunk, a határ mellett – és azért ez nem egy Fertőd, nem egy Keszthely – és láttuk a vállalásokat. De hogyan lesz ez fenntartható? És mégis, íme, meg is van a második csoda! (Az ötödik év végére vállalt 50 ezres látogatószámmal szemben, csak tavaly majdnem 75 ezren nézték meg az Almásy-kastély állandó kiállítását – szerk.) Ráadásul jó közönsége van, viszik a hírét. Fantasztikus a berendezés, ahogyan ez ki van találva, valószínűleg nem véletlen, hogy ekkora az érdeklődés. Van rajtunk kívül vagy 150 kastély, amit látogatnak, ebből 30 nagyon komoly és van 5–10 kiemelt, és még így is, a gyulai kastély folyamatosan topon van! Nagyon jó a hozzáállás, ott az ICOMOS-díj és ez az európai 40-es csapat, amiben most vagyunk benne. (2017-ben a kastély megnyerte a talán legjelentősebb műemlékvédelmi elismerést, az ICOMOS-díjat, illetve bekerült a legjobb európai múzeumok versenyének 40-es döntőjébe – szerk.)
Kanyarodjunk vissza kicsit a mostani vándorkiállításodnak az anyagához. Hogyan állt össze a tárlat?
Ma éppen egy gyönyörű kiállítást készítettünk – ez volt a búcsúkiállításom a Kohánban – ami valójában egy vándorkiállítás, a következő állomásnak jövő pénteken délután 3 órakor lesz a megnyitója az Andrássy-kastélyban Tiszadobon. Szerettem volna egy olyan kiállítással elbúcsúzni, amiben nincs kompromisszum. Hiszen minden kiállítása a pénzről is szól. Vagy a keretre nincs pénzed, vagy nem tudod a legjobb technikával lenagyíttatni a képeket, vagy valami hiányzik belőle. Tudatosan készültem erre, szerettem volna a várostól – kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől – egy ilyen, az aktív időszakomat lezáró kiállítással elbúcsúzni, és szerencsére a pénzem is összejött rá. Sok esetben a spórolás miatt csak 30–40 kép van, pedig egy rendes kiállításhoz legalább 50 fotó kell. No meg ott a méret – ezek 50x70-es képek, ami általában szintén nem fér bele.
Ez egy komoly kiállítás, jó minőségű anyag, arányaiban is jó. A határokon belüli és a történelmi Magyarország is belekerült, de benne van a gótika, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és a romantika –, azaz gyakorlatilag az összes stílus. Mind földrajzi, mind tér-idő szempontból rendben van, és az is fontos szempont volt, hogy legyen benne Békés megye. Mivel kastélyfotósként indultam, szakmailag képben voltam – ebben a témában 5 könyvet megcsináltunk itt az elmúlt jó 20 évben – és ezzel akartam lezárni az aktív éveimet. Ráadásul itt Gyulán, ahol vár és kastély is van (no meg én is gyulai vagyok), jó helyen van, és valahogy sikerült összehozni. Nagy szervezés volt…
Gyula után hogyan tovább?
Ez az anyag itt volt majdnem három hónapig, a végén azt mondtam jó, megvolt az élmény, de jó lenne, ha nem lenne egy raktárba betéve. Eszembe jutott Virág Zsolt, gondoltam, hogy neki biztos tetszeni fog. Írtam neki egy levelet, amiben megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha így tokkal, vonóval a kiállítást, ahogyan van, a rendelkezésére bocsájtanám, illetve hogy nem lehetne-e egy kiállítássorozattal elvinni a képeket a felújított várakba, kastélyokba. Egy hét múlva jött a válasz: dehogynem! Így lett ez egy vándorkiállítás, ami az ország több helyére el fog jutni, most Tiszadobon, az Andrássy-kastély három termében lesz látható.
Sok szó esett a búcsúzásról, de a fotózást nem hagyod azért abba?
Nem, dehogy! Ezt nem lehet abbahagyni.
És mi lenne az a három dolog, amit még mindenképpen le szeretnél fotózni?
Nekem a világ a történelmi Magyarországot jelenti. Biztosan jó lenne elmenni a Hawaii-szigetekre, vagy ott van Japán, ami izgat, de inkább nem ezeket mondanám. Vannak Magyarországon olyan felújított épületek, amiket nagyon nehéz belülről lefotózni – ezeket el is kezdtem: Vigadó, Országház, Astoria, Iparművészeti Múzeum épülete, Várkert Bazár. És most megjelent a hír, hogy a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokát felújították – most oda kell mennem, le kell fotózzam, csak engedjenek be, egy órát mászkálok és megcsinálom a képeimet!
Igazság szerint majdnem minden, amit akartam, megvan, mondjuk a mikor Párizsban jártam kihagytuk a Louvre-t, az egy nagy hiány, de nagyon szeretném a megújult Vajdahunyad várát lefotózni. Ahogy most kinéz, valami brutális… és egy nagyon gagyi, semmi kiállítás van benne. Persze örüljünk neki, viszonylag ép és elkezdték felújítani, de ezt egyszer nagyon szeretném teljesen megújulva meglátni. Ezek mellett van még egy csoda, a Postatakarékpénztár. A Nemzeti Bank mellett áll az a fantasztikus szecessziós épület, ami méretében, díszítettségében, elfogadottságában, részletgazdagságában is lenyűgöző, de valamiért nem lehet fotózni belülről.
Amúgy sajnos egyre nehezebb valahová bejutni, mindenhová különböző engedélyek kellenek. Talán egy hónapja voltam a Dohány utcai zsinagógában, ami talán az egyik legszebb magyar épület, óriási méretekkel, fantasztikus részletekkel. Megyek oda, kérdem: fotójegy? Erre közlik, hogy nincs fotójegy, lehet fényképezni, sőt, el is hangzott: „fényképezni – és itt a tilos szót várnád – szabad! Vigyék hírét Önök is e csodás épületnek!” Na, ezen ledöbbentem, mindenhol így kéne!
Fotók: Bagyinszki Zoltán – további képek megtekinthetőek a www.bagyinszki.eu oldalon.
