Marketingfogások a dualizmus kori Békés megyében
Aki kicsit is járatos a társadalomtörténet tudományában, tisztában kell legyen azzal, milyen sokféleképpen is lehet egy kor jellemét megismerni és megmutatni: végignyálazhatjuk a statisztikákat, következtethetéseket vonhatunk le a fennmaradt inventáriumokból, közokiratokból, emellett persze olvasgathatjuk az adott időszak irodalmát, bogarászhatunk magánlevelezésekben, vagy számba vehetjük akár a parlamenti interpellációkat is.
Az tiszta sor, hogy mindenki vásárol, és persze majd mindenki meg is győzhető, ahogy az is, hogy ez a századfordulón sem volt másként. Ha megnézzük, ki, mikor, mivel bírható rá egy bizonyos termék megvételére, nem csak a reklámszakmáról, de a kor társadalmáról is érdekes és értékes információkhoz jutunk. Ráadásul ez talán a tudás megszerzésének egyik legszórakoztatóbb módja.
Ezt az utat választotta Balogh Dorottya főlevéltáros is, aki október 25-én az MNL Békés Megyei Levéltára szervezésében megrendezett „A kiegyezés és az utána következő fél évszázad” néven futó konferencián „Embert barátjáról, kereskedőt reklámjáról ismerik meg – Reklám és marketing a dualizmus kori Békésben” címmel tartott érdekfeszítő előadást.
A levéltáros a kor legfontosabb, Gyulán kiadott újsága, a Békés és az ország akkoriban legnépszerűbb hetilapja, a Vasárnapi Újság hirdetéseit elemezve tárgyalta azt az érdekfeszítő időszakot, amikor gyakorlatilag elindult a mai marketing közvetlen előzményének tekinthető eladásösztönzés. Szemügyre vette a két lap 1888-ban kiadott számait és az 1900-as évek elején megjelent példányait, kimondottan a hirdetési blokkokra fókuszálva.
Lehet, hogy ez így elsőre a laikusok számára kicsit száraznak tűnik, de pont ellenkezőleg, közel sem kellett marketingszakembernek lenni ahhoz, hogy nagyokat csodálkozzunk, egyúttal jókat derüljünk a felbukkanó figurákon. Ki gondolta volna, hogy a magyarországi marketing egyik úttörője, Fellner Manó a fürdővárosban indította karrierjét? És azt, hogy ez a sikeres férfiú három évet húzott le a sitten váltóhamisítás miatt? És azt, hogy Molnár Ferenc (igen, igen, a Pál utcai fiúk…) anyai nagyapja Wallfisch Bernát pályája is a fürdővárosban indult? Ő leginkább Tokajból ideszállított borait reklámozta, a Békés lapjainak alsó sávjában.
Innovatív megoldásokban már akkor sem volt hiány: Lukács Vilmos 1909-ben például már a szórakozóhelyek illemhelyiségeinek ajtaján vásárolt hirdetési felületet. Nyilván belül, hiszen csak ülve van idő alaposan elolvasni… Azt is megtudhattuk, hogy a helyi kereskedők inkább a dísztelenebb reklámokat preferálták, de voltak ellenpéldák, és talán ők jártak a legjobban. A Szarvasról indult Réthy Béla nagyon komolyan grafikázott, védjegyezett terméke, a Réthy-féle pemetefű cukorka nemzetközi hírnévig vitte, mondhatni az egész Monarchia benyalta. Így fordulhatott elő, hogy egy abbáziai kiránduláson, amikor Réthy úr elköhintette magát a saját termékével kínálták, mert az „biztosan használ”.
Fábián Lajos fűszerkereskedő zseniális húzással, a magyarországi reklámtörténetben elsőként, az emberek jótékonyságára apelláló országos kampányt épített terméke köré. Bejött a dolog, akkoriban mindenki kívülről fújta a szlogent: „A Fábián gyógyhatású sósborszesz az egyedüli sósborszesz készítmény, mely jótékony czélt is szolgál.”
De a csúcs talán dr. Handler Mór volt. Olyan országos kampányt rakott össze, ami évekre beégett az emberek agyába, és amelynek köszönhetően neve gyakorlatilag a közönségesség szinonimájává vált Monarchia-szerte. A praxisát az 1860-as években kezdte, 1872-től pedig már a megyei lapokban találkozhattak az olvasók tabukat feszegető, olykor potenciális vásárlóit semmibe vevő, olykor agresszív, de elképesztően hatékony hirdetéseivel. Jellemző, hogy a nekrológja is így kezdődött: „a hirdetéseivel éveken át nagy zajt csapott dr. Handler Mór meghalt”. Két évtizeddel később is ő volt a példa, amikor is dr. Jósa András régész, orvos és antropológus (ráadásul egy nyíregyházi múzeum névadója) a következő szavakkal szállt síkra a leletek megmentésének érdekében: „Handler Mór és más egyéb szélhámosok nem boldogultak volna, ha nem hirdették volna magukat naponként. Mint afféle értelmes emberek, én is követem példáját, de nem saját érdekemben, hanem múzeumunknak érdekében”.
Fotók: Library Hungaricana
