Együtt az eredeti kotta és kézirat
Gondolta volna, hogy még soha nem volt egy térben a Himnuszhoz kapcsolódó két legfontosabb dokumentum, Kölcsey kézirata és Erkel kottája? De minden rossz sorozat megszakad, és minden átok megtörik egyszer. Így történt ez most is: egy éves előkészítés után 2017. január 20-án Gyulára érkezett mindkét sokat látott papír.
Érdekes, hogy ez így alakult, pedig értelemszerűnek tűnik, hogy együtt állítsák ki őket. Az meg, hogy a nagy találkozóra éppen Erkel szülőházában (illetve előtte a gyulai városházán) került sor, sorsszerűnek mondható. A gyulaiak nagyon büszkék Erkel örökségére, igyekeznek mindent felkutatni, ami a zeneszerzőhöz köthető, így nem véletlen, hogy ez a történet így alakult.
Arról, hogy találkozott-e valaha személyesen a két szellemi óriás, Kölcsey és Erkel, Németh Csabát, Erkel életének elismert kutatóját kérdeztük meg. Megtudtuk tőle, hogy Kölcsey 1838 nyarán halt meg, Erkelt meg az év elején nevezték ki a később Nemzetinek nevezett színház zenekarvezetőjének – országos hírnévre csak ezt követően tett szert, főként az első operája bemutatása, 1840 augusztusa után. Igaz már 1834-ben is adott koncertet Pesten a Casinóban, de aztán továbbment tanítani a Nógrád megyei Szemerédre, s 1835-ben tér vissza Pestre előbb a mai várszínházhoz, majd a német színházhoz karmesternek. Kölcsey 1832 decemberétől 1835 januárjáig a pozsonyi országgyűlésen volt – bár nem biztos, hogy közben nem ment haza, s akkor nyilván Pesten át kellett mennie, de kevéssé valószínű, hogy találkozhattak volna Erkellel.
A költemény születéséről viszonylag sokat tudunk. Kölcsey 1815-ben költözött haza Szatmárcsekére öccséhez, neki kellett ugyanis rendbe tennie a családi gazdaságot. Az otthoni elszigeteltség költészetén is nyomot hagyott, egyre inkább megjelentek műveiben a népköltészeti hatások, és egyre inkább előtérbe kerültek nála a hazafias témák. A Himnusz (pontosabban a Hymnus a „Magyar nép zivataros századaiból”) kéziratát 1823 januárjában tisztázta le – ezért is ünnepeljük január 22-ét a magyar kultúra napjaként.
A megzenésítés mikéntjéről viszont inkább csak anekdoták maradtak fent, a legismertebb ezek közül talán Gárdonyi Géza nevéhez fűződik. Az Aranymorzsák című kötetben a következőként meséli el a történetet.
– Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András: Felhí, és azt mondja odafenn: – Írtál-e himnuszt? – Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. – Hát ő megírta már? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? – Micsoda szándékosság? – Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. – De ha nem is akarok. – Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
– Ezt mondva, – folytatta Erkel, – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget. – Csináld meg rögtön. – De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. – Meg kell csinálnod! – Nem lehet. Késő már! Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy: – Alásszolgája.
Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: – Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.
Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel. És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyim volt a dicsőség.
Persze azóta kiderült, hogy ez a sztori sokkal inkább Gárdonyié, mint Erkelé. Az sokkal valószínűbb, hogy a Himnusz dallamai – Erkel oly sok más művéhez hasonlóan – inkább szülővárosában, az Almásy-kastély parkjának fái alatt formálódtak. Legyen is bármi az igazság, 2017 januárjában volt egy olyan nap, amikor bárki együtt tekinthette meg nemzeti hitvallásunk két legfontosabb dokumentumát, ha meg valaki az igazságra kíváncsi, keresse Gyulán, az Erkel Emlékházban.
Fotók: Tóth Ivett
