Az országos böjt körüli vita
A magyar irodalomból és történelemből jól ismert – a tollat és kardot egyaránt remekül forgató – Petőfi Sándorról kevesen tudják, hogy több alkalommal is járt Gyulán. Látogatásai hátterében többnyire az állt, hogy unokatestvére, Orlai Petrics Soma a közeli Mezőberényben élt, akivel nem egyszer megfordultak az egykori megyeszékhelyen. Több forrás is említést tesz Petőfi egyéni és társas látogatásairól, így például azt is megtudhatjuk, hogy 1842-ben még diákként járt a városban, utazásának fő célja pedig a középkori téglavár megtekintése volt: „Berándultunk a megye székhelyére, Gyulára is, hol őt Sziget ostroma idején a török ellen Kerecsényi László által gyáván védett vár romjai nagyon érdekelték.” – írja Orlai visszaemlékezésében.
A költő gyulai itt-tartózkodásai közül mégis az egyik utolsó vált emlékezetessé. A történet előzményeiről tudni kell, hogy Petőfi 1849 júliusában Erdélybe utazott, hogy csatlakozzon Bem József tábornok seregéhez. Útközben az említett unokatestvérénél szállt meg rövidebb időre, eközben pedig több alkalommal tiszteletét tette városunkban. Ezekben a napokban mindig felkereste városban élő barátját, Szakál Lajos írót. Sőt 1849. július 10–11-én egy éjszakára meg is szállt annak Jókai utcai házában. (Szakál Lajos a ház bérlője volt, eredetileg Sztojanovits Szilárd állatkereskedő volt a tulajdonos, aki 1864-ben Ladics Lászlónak adta el az épületet. Az öt generáción keresztül Ladics kézben lévő kisnemesi családi ház jelenleg kiállítóhelyként működik.)
Petőfi másnap a vármegyei védbizottmány ülésén vett részt, ahová őt is meghívták. A kutatások fényt derítettek arra, hogy a vármegyeházán elmondott politikai beszéde az utolsó volt életében. Ez a beszéd pedig nagyhírű lett és óriási port kavart a város közvéleményében. Megjegyzendő, hogy Petőfi botrányos viselkedése cseppet sem volt szokatlan, hiszen mind a magyar irodalomtörténészek, mind a korabeli leírások alátámasztják, hogy nemzeti poétánk rendkívül heves vérmérsékletű, olykor nehéz természetű férfiú volt. Bárhol is járt az országban, kendőzetlen véleményalkotása miatt gyakran érték támadások és nem egyszer vált a közbeszéd tárgyává. Így volt ez az ominózus védbizottmányi ülésen is, de a konkrét esetről meséljen Kóhn Dávid, a hajdani Békés újság szerkesztője: „…miután a zöld asztalnál az országos nagyhírű és népszerű költőnek is helyet csináltak, az akkoriban a kultuszminiszter által megrendelt országos böjt fölötti vitába ő is beleőgyeledvén, hatásos nyilatkozása által közfigyelem tárgya lett, és felismertetvén, szájról-szájra járt a hír az ő ottlétéről.” – szól egykori leírása.
Miféle böjt korbácsolhatta fel ennyire Petőfi indulatait? Ennek megértéséhez a magyar szabadságharc 1849. június–júliusi eseményeihez kell visszakanyarodnunk. Ferenc József császárnak legkésőbb 1849 májusára lett egyértelmű – főleg a tavaszi hadjárat magyar sikerei után –, hogy Ausztria nem győzhet a magyarok ellen külső segítség bevonása nélkül. Az uralkodó számára egyetlen lehetőség maradt, hogy a magyar függetlenségi mozgalmat leverje, ez pedig nem más, mint az úgynevezett Szent Szövetség rendszer aktiválása.
Az 1815. évi bécsi kongresszuson akceptált megállapodás értelmében a három európai – porosz, osztrák, orosz – császár megegyezett arról, hogy bármilyen forradalmi mozgalom kirobbanása esetén kölcsönös katonai segítséget nyújtanak egymásnak, abszolút hatalmuk kontinuitása érdekében. Mivel a porosz államhatalom 1849 nyarán meggyengült, ezért Ausztria császára a korlátlan teljhatalommal rendelkező I. Miklós cárhoz fordult. Az úgynevezett „keleti udvarok szövetsége” jól működő rendszernek bizonyult, mivel a segítségkérés után nem sokkal – 1849 júniusában – orosz csapatok indultak el hazánk felé. Az orosz intervenció hatására Horváth Mihály vallás- és oktatásügyi miniszter – akkoriban kultuszminiszter – országos böjtöt rendelt el, melyet egy katolikus pap hirdetett ki Gyulán, épp azon a napon, amikor Petőfit is meghívták a megyei védbizottmány ülésére. A felszólalásokról szóló jegyzőkönyv híján Petőfi egyik versére tudunk támaszkodni, melyet az ülésen részt vevő jegyző hagyatékában találtak meg. A Legenda című vers első két sora így szól: „Megint panasz, hát már megint panasz, / És akiről szól, mindig csak pap az.”
Az említett panasz valószínűleg a helyi klerikus ellen szólhatott. Azonban ez sem teljesen egyértelmű, mivel a böjtöt kihirdető kultuszminiszter eredeti hivatását tekintve szintén egy katolikus pap volt. Egy lazább teória szerint mindkét személy Petőfi célkeresztjében lehetett, mivelhogy főleg az egyháziak foglaltak állást a böjt mellett.
Ami pedig a panasz tényét illeti, Petőfi jogosan háborodott fel, hiszen jól tudta, hogy az országot nem lehet megmenteni böjtöléssel. Mint hazafias katona azon a véleményen volt, hogy az országot csak a kard által lehet felszabadítani, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy a magyar honvédseregnek az osztrák és orosz túlerővel szemben nem sok esélye volt a győzelemre.
Végezetül érdemes annyit megemlíteni, hogy egyes történészek szerint Petőfit nem hallgatták meg a vármegyei ülésen, mégis e sorok láttán joggal feltételezhetjük, hogy Petőfi összeszólalkozhatott a gyulai pappal, illetve a Kohn-féle írás is erre utal. Bármi is legyen az igazság, az a tény elvitathatatlan, hogy 1849 júliusában elérkezett Petőfi életének utolsó gyulai epizódja, ugyanis pár nappal az ominózus vármegyei vita után a költő továbbutazott Erdélybe, ahol a segesvári csatában állítólagosan életét vesztette.
Fotók: Tóth Ivett, Csurla, wikipedia
