A szerencse kovácsa
Év közben a gyulai rendezvényeken vagy nyáron, a korzón rendszeresen felcsendül az üllő hangja, ami mögött ott mosolyog bőrkötényében Szabó László, kovácsmester. László eredetileg mezőgazdasági gépszerelőnek tanult, kovácsokkal együtt végzett, akikkel gyakorlatilag ugyanazt az anyagot sajátították el. A mezőgazdasági kovácsolás mellett felkeltette az érdeklődését a díszkovács szakma (a díszkovács persze nem díszből kovácsol, hanem dísztárgyakat készít), így csatlakozott a népművészeti szakkörhöz, hogy jobban megismerkedhessen ezzel a területtel.
Már 2010 óta készíti a fokosokat, szerencsepatkókat, a négylevelű lóheréket, a lófejes sörnyitókat és persze számtalan más dísztárgyat. Folyamatosan képezi magát, látszik rajta, hogy szakmája szerelmese. Főszezonban leginkább a hídon találkozhatunk vele, az esti órákban, persze ha nagyobb rendezvény van, akkor annak helyszínén érdemes keresni, amit megkönnyít a jellegzetes csilingelés. Azon kevesek közé tartozik, akivel nem csak nyáron futhatunk össze, egész évben felbukkan, leginkább a vár környékén. Megy ő máshova is, ha úgy hozza a sors, de a gyulai munka az elsődleges, imádja a hazai pályát.
Viszont esküvői szezonban szombatonként ne nagyon keresse senki, legalábbis kovácsi minőségében, hiszen László igencsak foglalkoztatott vőfély, országos versenyt is nyert. Ebbe a szakmába – édesapja révén – gyakorlatilag beleszületett, így nem meglepő, hogy nagyon fesztelen a kamera előtt, hozzáedződött, évente több száz fotón szerepel.
A kovácsolás viszont igazi szenvedély számára, a szakmát övező titokzatosság, a hőség, a por, a vas edzése, eresztése, az érzés, ahogyan megfelelően hevítve a fémet, az akaratának megfelelően hajoljon, és megszülessen egy-egy újabb alkotás. És hogy mi a titka? – Úgy kell dolgozni, hogy jó legyen! Mindig csak a következő feladatra koncentrálok, a célom, hogy túllépjek a jelenlegi tudásomon, a következő elkészült tárgy mindig jobb legyen, mint a megelőző.
Fotó: Tóth Ivett
