A Várfürdő első kútjának története
Az 1949-re eléggé lepusztult Partfürdőre nem sok értelme volt pénzt költeni, ahogyan az dr. Blanár László tiszti főorvos polgármesternek írt leveléből is kiderült, ugyanakkor felmerült a kérdés: hogy áll az a bizonyos termálkút-fúrás? Enyedi G. Sándort, az akkori gyulai tanácselnököt is eléggé foglalkoztathatta a dolog, hiszen javaslatára megalakult a Fürdőbizottság, tagjai között műszaki és pénzügyi szakemberekkel.
A nagy döntést – mármint azt, hogy fürdőt kellene építeni – 1957 márciusában hozták meg, ráadásul előtte, a korra nem igazán jellemző módon, még a lakosságot is megkérdezték a dologról. A gyulaiak persze lelkesedtek, ami az előzmények ismeretében egyáltalán nem volt meglepő. Aztán jött a szokásos probléma: honnan lesz nekünk erre pénzünk? De mire való a lakossági lelkesedés, ha nem az ilyen gondok megoldására? A város fürdőépítési jegyeket – illetve, ahogyan a helyiek nevezték „téglajegyeket” – bocsátott ki, melyeket később be lehetett váltani fürdőbelépőre. A téglajegyek elég szépen fogytak, de az anyagiak még nem hozták el az üdvösséget, hiszen a gyógyfürdőhöz azért nem árt, ha gyógyvíz is akad…
Eredetileg az volt a terv, hogy a korábbinál mélyebb kút fúrásával olyan hőfokú vizet hozzanak a felszínre, ami a megyei kórház fűtését is biztosítani képes. A szakvélemény elkészítését dr. Schmidt Eligius Róbertre bízták, aki a Földtani Intézet Vízföldtani osztályának volt a vezetője. Ő egy 2.000 méteres mélységű kutat javasolt – úgy számította, hogy 1.820 méterről 83–101 °C-os vizet lehet kitermelni, ami a felszínen már valamivel alacsonyabb hőfokú lesz. A kórház fűtéséhez amúgy minimum 75–80 °C-os vízre lett volna szükség, ami nem hűlhet 70 °C alá a kórházba érkezéséig, 1.200–1.500 literes percenkénti vízhozam mellett.
A fúrás költsége mintegy 3.000.000 Ft volt, a fürdőépítési jegyekből összejött 363.000 Ft, a városfejlesztési alapban is volt valamennyi, az állam meg mindezt megtoldotta 2.000.000 Ft-tal, így összeállt a büdzsé, 1958. május 15-én elkezdődhetett a munka. A Ceglédi Mélyfúró Vállalat szakemberei nekiugrottak, a lakosság meg tűkön ülve várta az eredményt.
1958. szeptember 17. valódi ünnepnap volt, jó eséllyel sehol a világon nem örültek annyira sárga, meglehetősen erős szagú víznek, mint Gyulán. Ha minden igaz volt, aki a helyszínen el is sírta magát az örömtől. A kutat 1959. február 26-ára sikerült beszabályozni, 500 liter/perc volt a vízhozam, a hőfok pedig 71 °C, ami a kórház fűtéséhez kevés volt, viszont az összetétel alapján kár is lett volna ilyesmire pazarolni! 1959 januárjára elkészült a vízkémiai analízis: vizünk alkáli-hidrogén-karbonátos termális ásványvíz, 2257,18 mg/l-es ásványianyag-tartalommal.
Nyilván mindenki azonnal fürdeni akart Gyulán, viszont a kútfúrás elég drága móka volt, így arra egyelőre nem maradt pénz, hogy új medencéket is építsenek. Sebaj, ha nem megy erővel, megoldjuk máshogyan, gondolhatták. A Partfürdő ősmedencéjét betonfallal leválasztották az Élővíz-csatornáról, és mivel még csővezetékre sem tellett, egy régi kút csöveit visszahúzták, azokkal megoldva a vízelvezetést.
Fotók: Gyula régen és ma
