– Olvastam a cég weblapján a csodálatos dicsőséglistát az eddig elnyert díjakról. A tavaly kapott Magyar Termék Nagydíj Életmű Díjához ezúton is szívből gratulálunk!
– Igen, a Csabahúsnál az elmúlt tizenhárom év alatt ötvenegynéhány díjat nyertünk el, köztük jó pár Magyar Termék Nagydíjat. Annak idején, amikor saját cégünkkel elindultunk, megkértük Gyula város címerének használatát, így vettük fel a Címeres márkanevet. Ezzel a névvel 2012-ben hét termékünk, 2014-ben a kulárés kolbász, idén pedig a debreceni páros kolbász kapott Magyar Termék Nagydíjat. Összességében tizenöt Magyar Termék Nagydíjat gyűjtöttem be a Békés megyei, azaz a gyulai és a csabai kolbászoknak. Emellett nyolc év kemény munkájával, másokkal együtt elértük, hogy ezeket a termékeket az Európai Unió földrajzi oltalom alá helyezze. A Magyar Termék Nagydíj Életmű Díját az élelmiszeriparban hosszú évek óta kifejtett, elkötelezett és magas szintű szakmai munkám eredményeként 2015-ben másodikként vehettem át az Országházban. Hozzáteszem, hogy Békéscsabán is kaptam egy életműdíjat, a csabai kolbász gyártásának nagyüzemi kifejlesztéséért, ez a kitüntetés a Békéscsabai Polgármesteri Hivatal, a Békéscsabai Kolbász Klub, a Csabai Kolbászfesztivál közös elismerése volt.
Fotó: Gyulai Hírlap, Rusznyák Csaba
– Ön a Gyulai Húskombináttól mint termelési és kereskedelmi igazgató ment nyugdíjba. Ezt követően a Csabahús Kft. üzemigazgatója volt tizenhárom évig, végül egy sikeres családi céget alapított. Honnan indult a pályája, voltak hentes-hagyományok a családban?
– Édesapám családja Nagykamaráson lakott. Tizennégyen voltak testvérek, földműveléssel foglalkoztak. Szüleim itt ismerkedtek meg, és házasodtak össze. Édesapám kitanulta a hentesmesterséget, boltot nyitottak, édesanyám is ott dolgozott, úgyhogy már szinte az anyaméhben magamba szívtam a szakma minden csínját-bínját, nem utolsósorban a kolbász szeretetét. Az államosításkor bevonták az ipart, nem működhettünk tovább, és mindent elvettek tőlünk. Ekkor, 1950-ben jöttem Gyulára, a gimnáziumba. 1954-ben leérettségiztem, de nem tanulhattam tovább, ezért hazamentem Nagykamarásra.
– A hentesmesterséget az édesapja mellett tanulta ki?
– Édesapám ekkor szövetkezeti hentesként dolgozott, beálltam mellé, kisinasként segítettem neki. Éppen Gyulán voltunk, amikor a Béke sugárúton a hangosbemondót hallva megtudtuk, hogy húsipari tanulókat vesznek fel. Mondtam édesapámnak, hogy elmennék, és hentesmesternek tanulnék, mert „egyéb származásúként” úgysem vennének fel az egyetemre. Eljöttem Gyulára tanulónak 1959. szeptember 1-jén, másnap követett a barátom, Zám András, majd egy évvel később Szabó Bandi. Így lett a három jó barátból a nagykamarási triumvirátus. Mint érettségivel rendelkezők egy év múlva kaptuk meg a szakmunkás-bizonyítványt. Én Szegedre, a szalámigyárba mentem dolgozni. Miután ott elvégeztem a húsipari technikumot, visszajöttem Gyulára, ahol a gyártás területére kerültem. Ezt a munkát szerettem mindig, és végig ebben is dolgoztam. Később Szegeden beindult a felsőfokú élelmiszeripari képzés, ott szereztem húsipari üzemmérnöki diplomát.
– 1978-ban adták át a Gyulai Húskombinátot, de úgy tudom, hogy kezdetben nem volt olyan egyértelmű, hogy Gyulán épül fel.
– Ez így igaz. A két város között annak idején óriási rivalizálás folyt ennek a beruházásnak a kapcsán is, mert voltak, akik nagyon szerették volna, hogy Csabán épüljön meg a húskombinát. Gyulán azonban már nagy hagyománya, hírneve volt a szakmának, és Csiki úrnak is sikerült a minisztériumban kijárnia, hogy végül kiemelt állami beruházásként Gyulán épüljön meg a húsüzem. A húskombinát fénykorában 2 500 emberrel dolgozott. A termelés, a kereskedés és a szállítás volt az én területem, ezzel 1 500 ember sorsát, munkáját irányítottam. Én mindig a szárazáru-üzem, a kolbász körül forogtam. Kezdetben csak gyulai kolbászt készítettünk, de amikor a hatvanas években összevonták megyei vállalattá, akkor a csabai kolbász gyártása is a mi feladatunk lett. Piacképes terméket csináltunk belőle, egy műbélbe töltött paprikás, vastag csípős kolbászt, amit vákuumcsomagolóval lehetett csomagolni, így exportra is mehetett. Amikor leköszöntem, már huszonháromféle szárazáru-terméket gyártott a Gyulai Húskombinát. Mindig igyekeztünk fejleszteni, volt olyan termék, a német piacra készült zöldborsos vastagkolbász, amivel egy éven keresztül kísérleteztünk. A Csabahúsnál tizenhárom évet töltöttem el, ez alatt végig eredményesen működött a cég. Itt koronáztak nyugdíjazásomkor kolbászkirállyá.
Fotó: Gyulai Hírlap, Rusznyák Csaba
– Valamikor minden családnak saját kolbászreceptje volt. Most az Önök cége, a Deka Union által gyártott termékeknek is más íze van, mint a gyulai kolbásznak?
– Miután a Csabahústól eljöttem, azt mondtam a fiamnak, Attilának: te leszel az utolsó, akit megtanítok kolbászt készíteni húsból, de mi, megtartva a régi hagyományokat, csak minőségi kolbászt fogunk gyártani. A darálásos, régi, házi jellegű technológiát választottuk, a mai napig darálóval készítjük a kolbászt, hogy a nagyobb szemcsével hasonlítson a régihez. Miután gyulai is vagyok, meg Csabán is dolgoztam, mindkét város ízeit megismertem, a régi receptúrák alapján készítettem el két fő termékcsaládunkat, a paprikás és az ördög termékcsaládot. Előbbi a gyulai ízeket testesíti meg, míg utóbbi ízében a csabai csípős kolbászokhoz hasonlít.
– Nem nehéz felfedezni, hogy a hobbi és a szakma igen közel áll egymáshoz az Ön életében. A sok munka után hogyan próbál meg felfrissülni?
– Nekem a kolbászgyártás az életem. Kolbásszal kelek, de nem mondom, hogy azzal is fekszem, mert akkor almát eszem. Azért minden reggel megeszem a magam kis kolbászát, de nem mindegy, hogy melyikkel kezdem és melyikkel folytatom. Gyulai kolbásszal kell kezdeni és csabaival befejezni, mert ha csabaival kezdjük, akkor a csípős, erős íztől már nem érezzük a gyulai aromáját. Addig szeretném ezt csinálni, amíg képes vagyok rá, mert ez az éltető erőm. Ebben a korban is kell az embernek sikerélmény, sőt jobban, mint fiatalon, mert az idősebb embereket a siker jobban élteti, mint bármilyen gyógyszer. Ha sikerül egy új és jó terméket előállítani, az biztatást ad arra, hogy azt mondjam: Na, édesapám, még nem tudtad elrontani, még tudtál jót is csinálni! Ráadásul olyat, ami eladható a piacon, mert az is művészet! A regenerálódás nekem azt jelenti, hogy szombaton és vasárnap bográcsozunk Szanazugban, a víkendházunkban. Édesanyám, miután ők az üzletben voltak, nagyon fiatalon megtanított főzni. Először csak krumplipaprikást, de utána más egyebet is, főleg tejfölös csirkepaprikást, az sem rossz, falusi csirkéből. Tehát megtanultam, és a mai napig én főzök a családnak, odakinn, meg itthon is. Pénteken befejezzük a hetet, hétfő reggelig regenerálódik az ember, de mivel? A főzési tudományával! Nyolcan körbeüljük az asztalt, alig férünk el. Addig jó, amíg a család ezt körbe tudja ülni, én még tudok olyat főzni, amit meg is esznek.
– Eddigi életpályájára visszatekintve miben látja élettapasztalata lényegét? Mit üzennek azoknak a fiataloknak, akik ebben a szakmában látják jövőjüket, megélhetésüket?
– Azt tudom üzenni, soha ne felejtsék el, hogy honnan indultak, és hogy csak munkából lehet tisztességesen, becsületesen megélni. Én megpróbáltam úgy élni az életem, hogy nyugdíjba vonulásom után, ha kimegyek a piacra, az emberek örömmel fogadjanak, és ne fordítsanak hátat nekem.
Forrás: www.gyulaihirlap.hu
